Reggel 6.30, kávé, 5 perc közösségi média. Olvasom az egyik kedvenc anyukás csoportomban a kommentháborút, amit az az egyszerű felvetés indított el, hogy vigyük-e oviba a gyereket vagy ne.

Nos, keményen egymásnak feszült a két (mit két, legalább 4-5!) tábor. Volt, aki teljes mellszélességgel védte az álláspontját, mely szerint „a gyereknek az oviban a helye, ott vannak a kortársai” vagy „gyereknek gyerek a barátja”. A másik szekció a mellett érvelt, hogy „nem fogom kitenni a gyerekemet ekkora veszélynek”. Volt, aki úgy vélte „tömeghisztéria az egész, eddig senkit nem érdekelt, ha a gyereknek taknya-nyála egybefolyt, úgyis vitte oviba mindenki, ha beteg volt”. Megint más azt írta „nem értem, minek szül az ilyen”, „botrány, hogy az anyukák kivannak a saját gyerekeiktől”.

Elgondolkodom, már majdnem írok egy kommentet én is, s bár nem agresszív hangvételűt, sem ítélkezőt, de  aztán inkább én is magamba nézek.

Hmm… Tényleg ez a megfelelő módja, hogy ütköztessük a véleményeket? Tényleg most kell, egy ilyen helyzetben elítélni a másikat? Pont egy ilyen csoportban, ahová elvileg mindenki a gyereke miatt csatlakozott? (Egy másik kérdés, hogy mi is ennek a fajta kommunikációnak az eredője, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.)

Személy szerint belefutottam már hasonlóba, ítélkeztem már én is, nem is egyszer és már nagyon bánom, számtalanszor ítéltek már el engem is. DE! Rájöttem (igen, még épp időben), hogy nem egyforma az életünk! Nem egyformák az elveink, a világnézetünk, a gyermekeikkel való viszonyunk. És mi sem vagyunk egyformák.

Van olyan, aki most 8-10 órát dolgozik otthon, 2-3 gyerekkel tanul, játszik eközben, vezeti a háztartást, és próbálja biztosítani a Férjének is, hogy tudjon dolgozni.

Van olyan, aki most 3-4 gyerekkel van egész nap egyedül, ebből mondjuk az egyik még kisbaba vagy újszülött, és maga az anya sincsen még olyan állapotban, hogy ne lenne szüksége segítségre.

Van olyan, aki mindig is egyedül oldotta meg, és olyan is, aki egyedül maradt a gyermekeivel. 

Van olyan, akinek 2,5 hónapja egyetlen szabad perce sem volt, nem tudta kielégíteni még az alapszükségleteit (mint alvás, evés stb.) sem, mert mindent beáldozott a gyerekért.

Van olyan, aki sérült gyermeket nevel és zseniálisan jól csinálja.

Van olyan, aki mindig képes mosolyogni és van, aki depressziós (vagy volt vagy kezd lenni).

Van, aki szívesen játszik, míg a másik szeret mesét olvasni, a harmadik tanítani.

Van, aki imád főzni és nap mint nap gasztro-csodákat alkot, a másik nem tud főzni, de nincs este mese nélkül, és nem bánja, ha az egész lakás egy hatalmas kuckó.

Van, aki a Montessori-pedagógiában hisz, van, aki poroszosan nevel (És láss csodát, mindkettőjük gyereke teljes érték felnőtt lesz.)

Azonban egy ilyen helyzetben ezek a különbségek felértékelődnek, hiszen ez természetellenes, a megszokottól eltérő életvitelre kényszerülünk, ahol ráadásul döntenünk kell. Támogathatnánk egymást a döntéshozatalban. Ehelyett egymást bántjuk.

Pedig itt most nem arról van szó, hogy nem bírjuk a gyerekeinket, vagy csakis akkor döntöttünk jól, ha visszük/nem visszük oviba. Senkinél! 

De ez, ami most volt vagy van (karantén, vírus, miegymás), ez minden, csak nem egy normális életvitel. Mindenki fáradt, mindenki feszült, és mindenkinek elege van. Nemcsak nekem vagy Neked, de Neki is.

Neki, akinek nincs udvara. (50 nm, két hónap, két gyerek. Nem, ő sem így tervezte, nem valid a „minek szült ennyi gyereket ennyi helyre”!)

Neki, aki egyedül van. (Mert például elvált, meghalt a férje stb.)

Neki, akinek egyik percről a másikra kellett megtanulni mindent egyedül megoldani. (Nem, nem a világ szerencsétlenje, csak eddig szerencséje volt, mert segítette őt valaki.)

Neki, aki boltba sem jut le több hete.

Neki, aki imád utazni, társaságba járni, esetleg a munkája is ez, és most egyik pillanatról a másikra ez szertefoszlott.

Nem tudod sajnálni? Nem is kell. Csak ne rúgj bele még egyet! Te nem panaszkodsz? Lehet, hogy néha kellene, elvégre a Te életed sem könnyebb, mint másé és az nem segít, hogy „összeszorítod a fogad”... De az is lehet, hogy Neked könnyebb az, ami másnak nehezebb és vica versa. Neked sem segít senki? Elismerésem, hogy mégis megoldod, de ettől még az sem kevesebb, akinek van segítsége., nem ítélheted el! Nem azért mert nincs igazad (nincs egyébként), hanem mert jogod nincs hozzá. Ő is egy anya és Te is.

Eltöltöttünk 2,5 hónapot most otthon (már aki tehette, ugye, mert ez sem volt így mindenkinél), és kimerültek a tartalékaink. A fizikai, a mentális és a pszichés is.

Mindenkié.

A Tiéd, az enyém, és az Övé is. Azé, akit ilyen vagy olyan okból most lehet, hogy te is keményen elítélsz. Elítélsz, de nem gondolsz bele olyanokba, mint hogy:

Mindenkinek máshol van a tűréshatára, de az anyák általában a gyerekeik érdekeit nézik.

Mindenki szereti a gyerekét, aki ilyen csoportokban benne van, hiszen nem véletlenül van ott.

Mindenkinek vannak nehéz napjai és mindenki vágyik arra, hogy valaki megértse (igen, még Te is, azért nyilvánítasz ott, akkor és úgy véleményt).

Mindenkinek van véleménye, de ez nem jelenti azt, hogy a másiké nem ér.

Minden anyának és gyereknek mások a szükségletei, a temperamentuma stb.

Senki nem ismeri a másik útját, nem járt a cipőjében, nem tudja, milyen az élete, milyen nehézségei vannak.

Senki, akit érdekel a téma egyáltalán, nem azért szül gyereket (sem egyet, sem többet, vagy sokkal többet), hogy „potyogtasson”, „teljen az idő” stb.

Senki nem „megszabadulni” akar a gyerekétől, de nem egészséges 0-24-be hónapokon keresztül bezárva lenni egy lakásba sem gyerekkel, sem gyerek nélkül. (Igen, tudom, van ennél nehezebb, ki lehet bírni, de az sem gyári hibás, aki nehezen bírja...)

Senki nem tudja, hogy az ítélkező, ellenszenves, durva vagy egyenesen vulgáris hozzászólásával mit rombol le a másikban. (Az esetek többségében ezek el sem hangoznának a fizikai térben, csakis online van meg a mersz.)

Ez most nem egy átlagos vagy normális helyzet! Nagyon nagy elvárás van támasztva az anyák felé most, nagyon kemény helyzetek voltak eddig is (háború, éhínség, gazdasági válságok stb.), és ez sem egyszerű. (Igen, ott is, a háborúban is, a veszélyben is helyt álltak az anyák,  örök hála és tisztelet érte!)

Igen, vannak anyák, akiknek könnyebben megy, és vannak, akik nem gondolták, hogy ezzel is járhat a gyereknevelés. (De nem, nem akarják "visszaadni" a gyereket.)

Vannak, akiknek szüksége van a kikapcsolódásra ahhoz, hogy utána teljes anya-üzemmódban tudjanak működni.(Mentális betegség-sport, művészet stb. kombináció pl.) 

Vannak, akik elvesztették most a munkájukat vagy egy percre sem tudták abbahagyni.

Vannak, akik az összes szabadságukat kivették.

Vannak, akik nem tudják megtanítani a maradékos osztást, miközben megy a Mancs őrjárat, és egy hároméves szól, hogy "Bepisiltem, Anya!"

Vannak, akiknél nem opció, hogy vigye vagy ne vigye  gyereket. Nincs választás.

Van olyan, amikor lehet különbséget tenni, bár akkor is inkább hozzászólni lehet, nem beleszólni a másik életébe. El lehet mondani a tapasztalatokat, lehet tanulni a másiktól, esetleg magunkba nézni. (Te tényleg nem fáradtál el? Tényleg fenntartható ez így hosszú távon? Az is ok, ha szerinted igen, de nem kell, hogy mindenkinek ok legyen! Tényleg jogod van kioktatni a másik anyát?) Lehet érvelni és visszakérdezni, felnőtt-felnőtt kommunikációt folytatni, megérteni, értőn figyelni, belegondolni, átértékelni.

Mind anyák vagyunk, mindannyiunknak a gyereke a legfontosabb, ezért próbáljunk meg inkább támogatóan fellépni egy közösségben! (Mert ez, ami most megy, konkrétan egy bántalmazó kommunikáció. Van ennek egy komoly pszichés háttere egyébként.)

Miért?

Mert a sokat emlegetett gyerekeket mi neveljük, így a mi példánkat veszik át. Tőlünk tanulnak beszélni, beintegrálódni, ítéletet alkotni, megfigyelni és viselkedni, elfogadni és elutasítani.

Lássuk be, hogy az összes anyuka hős, aki ezt így vagy úgy most végig csinálta/csinálja! Az apukák és a gyerekek is.

És hogy viszed-e oviba vagy nem, az egyedül a Te döntésed, de kérlek, ne ítélkezz, ha mások máshogy döntöttek!